2011-08-26 09:22:59

 

Azt tudtam, hogy a való, világos, de mégis setét emberek nem egy neurológia szimpozionon fogják megmutatni tudásukat. Azt is tudtam, hogy a rengeteg eszük munkássága 100 százalékban abban merül ki, hogy ki tudja jobban agyagba inni magát az önkéntes bezártságban, ingyen piával. Sokáig nem tudtam, mi az a fene nagy taktikázás a másik plankton rajjal szemben, és nem is értettem, hogy ebben mi az okosság.


Mindegy dőlt a szavazatokból kicsikart lé, a nézettség csúcsra jutott. Később aztán a szereplők hisztériás imádata lassan a helyre tette az arcokat. Igazából, ki a fene kíváncsi olyan emberekre, akik még egy A4-es lapot sem tudnak önnállóann megfordítani? Idővel  megjött nekik az igazi való világ, amikor valamit kellene kezdeni magukkal, de érdekességük közben visszasüllyedt egy lejárt szavatosságú édes joghurt szintjére. Már nem figyeli őket a sztárgyár egy kamerája, és már nem érdekli őket Ómolnár Miklós két tuti magazinja sem.


Kitaláltak ennél még egy sokkal rosszabb agypatyolatot is, ami Dél-Amerikából koptatta a hazai nézők tekervényeit. Hát az volt az Éden Hotel. Ott is szépen tették a semmit a különcök. Annak sem jöttem rá a lényegére, de biztosan bennem van a hiba, mert nem találtam értelmet a mindennapjaikban. Ha legalább tudtak volna vicceset beszélni a szájukkal, vagy mondjuk feltakarítják a lakást, akkor talán kaptak volna egy  tátongó éjjeli edényt. De így, hogy a hányásukból, meg a merevedési ösztöneikből vagdostak össze egy félórát, abban nem láttam extrát.


Ám a nagy kondukátor, a véres szemű programigazgató csavarni szeretett volna még  egyet a nézettségi rátán, és ezeket a zacskószemű egyéneket újra hasznosította.


Betette az Éden Hotelből leárazott embereket a magyar valóba: az Arnypart című szériában tessenek édenelni.


Kezdésnek óriásplakát, mesterségesen gerjesztett kíváncsiskodás, fizetett interjúk. Hátha felkapja a fontos nézettségi kategória, a 18-49 év közötti ezt a formátumot. Én is bekaptam a horgot, de nem torokra, csak a szám sarkába akadt a csali. Hagytam magam damiloztatni, ett a fene, mit hoznak ki ezekből a pléhemberekből, hogyan vonaglanak az Aranyparton.


Jól, mondhatni nagyon jól! Kicsit szexmentes volt az Éden Hotel, nosza uccu neki, itt már az első etapban, közel tíz másodperces udvarlás után, az egyik bőr megkapta a fényesítést. Mondjuk a férfipartner jó sietős volt, televíziós szempontból nem nagyon lehetett variálni az  akciót, annyira elsiette a dolgát a heves kand úr.


Egyébként tényleg nincs ezzel az egész műsorszámmal semmi baj, mert ha van rá igény,  és aki akarja, égesse a retináját evvel. Szabadságot kínáló lehetőségnek ott a távirányító, ha nem tetszik a hulladékság, tessenek elkapcsolni a nesönel csennelre, ahol a cápák tutira mennek az operatőrök combjával.


Igazi feneségét ennek a műsornak abban látom, hogy a tévénéző fiatalok egyfajta izgalmas, követendő életutat látnak maguk előtt a bemutatott acokkal azonosulva. A kiscsajok karira kérnek egy páros mellkasi szilikon betétet, mondván, tavasszal indul az új reality, varratnak magukra egy- két nonfiguratív tintafoltot, aztán, ha kérdezik a szerkesztők, hogy vállalnak-e  egy matracharcot, előbb kikérik maguknak, de aztán arra gondolnak, hogy ezzel tovább maradhatnak a népernyőn, picit szégyenlősen, de kitárulkoznak a nagyvilágnak, persze az erkölcs csősz paplan alatt.


A fiúknál a felállás hasonló. Legyen márvány arcú,  de lehetőleg ne szólaljon meg. A test feszesre kigyúrt, kockás has kötelező, mint a másik oldalon a sóoldat a mellbe. Nagy kar, kis IQ, de ha úgy adódik, esetleg egy kis szellemi erőemelés, szigorúan csak a tahóskodás szintjéig.


Ezt látja a tini, tetszik neki, ési édesapja kérdésére, hogyan tovább az élettel, azt válaszolja: megyek kasztingoltatni magam, mert aki ott járt, és bejutott a tévébe, olyan csillámló életet élhet!


Innen aztán a szülőnek nincs hová nyújtani a karját.

 

Horti Gábor