2014-09-01 09:04:40

 

A forrónadrágos-térdzoknis nyolcvanas évek szülötte volt. Édesapja a maszekot, anyukája a háztájit hajtotta. Folyamatosan lokátorozott, figyelte a felnőttek világát, próbálta megérteni őket: elkapott félmondataikat, viszonyrendszereiket, motivációikat. Mégsem volt koravén, mert ugyanazzal a hévvel vetette magát a kisiskolások tevékeny hétköznapjaiba, a néha lepottyanós-sírós mászókázásba, a KRESZ-parkos kisbiciklis száguldozásba, mint a többi kortársa. Szürcsölte a műanyag bögréből a kakaót, bömbölt, ha méretes plezúr vetett véget a játszótéri játéknak, mégis sokáig körön kívülinek érezte magát.


Kereste az alkalmakat arra, hogy közösségben legyen, hasznosnak érezze magát. Az iskolában folyton böngészte a folyosói faliújságot, ahol a fotószakkörtől kezdve a rejtvényfejtő klubon át a bélyeggyűjtő körig sok érdekes tevékenység hirdette magát. Már-már lemondott arról, hogy kedvére való elfoglaltságot talál, amikor megpillantotta a kézzel írt plakátot: „Kosárlabdaedzés indul. Jelentkezés szerdán a nagyszünetben!” Különös örömmel töltötte el a kissé szálkás betűkkel írt felirat, mert hetekkel korábban elolvasott egy kosárlabda-szabálykönyvet, amelyben a jegyzőkönyvkészítéssel kapcsolatos teendőket a MAFC-Honvéd meccsel modellezték. (Kedves olvasó, mielőtt hiteltelen elbeszélőnek tartanál: igenis léteznek szabálykönyveket olvasó kisiskolások! Legalábbis egy biztosan, vele személyesen találkoztam.) Hetek óta furdalta a kíváncsiság, el nem tudta képzelni, mit is jelenthet a négy betű. Úgy vélte, közelebb kerül a titokhoz, ha ő is egy lesz a kosarasok közül. Ráadásul úgy volt vele, végre a szüleinek is örömet szerezhet, akik hetek óta könyörögtek neki, hogy mozogjon többet.


A toborzót követő napon el is kezdődtek az edzések: egy jól megtermett, pamutmelegítős-tüsifizurás férfi diktálta a tempót: A fehér atlétatrikóban – indigókék kisgatyában szaladgáló alsósok között úgy nézett ki az edző – aki egyébként a szomszédvár csapatának ügyes kezű centere volt fénykorában -, mint Gulliver a törpék birodalmában.


A szülei dicséretére és a négybetűs titokra hajtó kissrác örömét lelte az edzésekben. Felettébb örült az első, helyesen kilépett ziccerdobásnak, a jól kivitelezett sarkazásnak, de boldog volt akkor is, ha kétszer indulás nélkül vitte át a felezővonalon a labdát. Az egymás közötti játékban szerzett pontjait szorgosan felírogatta egy kis piros műbőr borítású zsebnaptárba, amelybe ezenkívül feljegyezte még az év fontos eseményeit, összesítette a rokonoktól kapott locsolkodópénzt.


Megtalálta tehát a számításait: élvezte az edzéseket, barátokra lelt, akikkel még arra is volt ideje, hogy heti három tréning után a város kisutcáin versenyt bringázzon. Szülei is felettébb elégedettek voltak, mert edzésnapokon nem kellett rimánkodni neki, hogy az aktuális Derrick-epizód után igyekezzen az ágyba. Egy valami azonban nem hagyta nyugodni, még mindig nem tudta, mi az, hogy MAFC.    


Elhatározta, hogy utánajár a számára még mindig megoldatlan rejtélynek. Összeszedte minden bátorságát, és egy péntek délutáni foglalkozást követően az edzőhöz lépett. Kissé megszeppenve tette azt, mert bár nem kellett tartania a pályája elején járó trénertől, tisztelettel volt iránta. (Ne feledd, kedves olvasó, a nyolcvanas évekről van szó!) „Edző bácsi, mit jelent az, hogy MAFC?” – hangzott a kérdés. „Hamarosan megtudod, kiskomám!” – válaszolt kissé sietősen a 120-as Skodája kulcsát már a kezében szorongató mester.


Hetekkel később igazán közel került a megoldáshoz, ugyanis jutalomkiránduláson vehetett részt társaival. Harminchét személyes Ikarusszal zötykölődtek fel a Honvéd-MAFC rangadóra, amelyen „jó magaviseletükért, kitartó edzésmunkájukért” vehettek részt az ifjú kosárlabdázók. Társai a májkrémes zsömléknek, traubiszódáknak a buszsofőr számára némi kellemetlen túlórát okozó elfogyasztása közben az esti meccsről beszélgettek, ő viszont az ablak piszkosán át kibámulva azon morfondírozott, mi is lehet az a MAFC.


Izgatottan lépett be a sportcsarnokba, ahol zsúfolásig megtelt a lelátó. Először kissé szédült, nem szokott hozzá a nagy tömeghez, de percek alatt felvette a ritmust, amikor tapsolt, fújolt, cérnahangján kiabált: szurkoló lett. Kiváltképp lenyűgözte két amerikai játékos, akikhez hasonlót korábban még egyet sem látott az otthoni, olykor-olykor némi pofozgatást megköszönő fakeretes tévében; valamelyikőjükről az egy sorral fölötte ülő felnőttek azt mondták, a meccs előtt esett be a csarnokba Az egyik olyan magas volt, hogy hozzá képest még az edzője is alacsonynak látszott, a másik pedig olyan kiismerhetetlenül cikázott az ellenfél játékosai között, hogy többször is másodpercekre szem elől tévesztette. Rá is ragadt a kispad mellett toporzékoló edzők fanatizmusából, a palánk alatt küzdő játékosok szívósságából. Tetszett neki, amit a pályán látott, álmában sem gondolta, hogy ilyen jó móka lehet az, amit ő kosárlabdaként ismer. Beszippantotta az a cirkusz, amelyben a porondon tíz – ahogyan apja mondta számtalanszor – gallyas legény, a nézőtéren pedig több száz sörhasú felnőtt alkotott egységet.  


Jókedvűen szállt fel a hazafelé tartó buszra. Edzője a névsorolvasás közben csak annyit kérdezett tőle: „Na, tudod már, mi az a MAFC?”


„Tudom” – mondta a nagy titkok tudóinak csöndes tömörségével, és boldogan harapott az édesanyja által csomagolt nápolyiba.


P.T.