2014-11-17 10:58:43

 

Évekkel ezelőtt az erdélyi Úzvölgyében töltöttem el néhány napot, és az ott élő bácsika téli történeteit hallgatva éreztem azt igazából, milyen is lehet a világ végén élni. Az egykori jászberényi főiskolás Gemza Péter által koreografált, a prózai és a táncszínház keveredéséből létrejött „Mint a fagyöngy” főhőse is ilyen helyre tévedt, ahogyan azt november 13-án, csütörtökön este a Malom Színház szervezésében láthattuk.


A sepsiszentgyörgyi M Stúdió előadásában mintegy másfél órában bemutatott (Abe Kobo „A homok asszonya” regénye alapján készült) történetben a bambuszrudakból összeállított díszlet mikrokörnyezetként működik, de általánosabb jelentéssel is bír: utal arra a világra, amelyikből nem tudunk, vagy nem engednek bennünket kitörni. Egy ilyen közegben marad egymásra egy fehéringes (számomra ez a jóindulat, a naiv bizalom fehér lenvászna), rovarokat gyűjtő tanárember és egy olyan asszony, aki számomra a magyar népköltészet szerves részét képező és az Arany János által is oly kedvelt balladákból ismerős valahonnan. Ő az a nő, aki – ahogyan sorsára utalt - az „ilyenfajta életet” (azaz: a civilizációtól, a „normálistól” eltérő létezést) a természettel, az őt körülvevőkkel és a saját keresztjeivel megküzdve éli meg. Az életében megjelenő férfi princípium jelenti számára a reménysugarat, a lehetőséget egy másik életre, amelyben létezik más is a létfenntartás mindennapos küzdelmén túl is. Kettejük kapcsolatának alakulása a beszélt és az eltáncolt nyelv világában hihetetlenül gazdag részletekben, árnyalatokban: minden egyes kimondott szó, mozdulat, nesz jelentőséggel bír; a kisszínházi közeg pedig tökéletesen alkalmas arra, hogy ezeknek a pillanatoknak mi magunk is részesévé váljunk.

 

Amiről a XX. században oly sokan írtak-énekeltek, a színpadi műben is probléma: mi van, ha a börtönünkből való kitörés csak mások révén lehetséges, legyen az a börtön akár a saját személyiségünk, akár pedig az a tér, amelyben élünk? Érdemes-e minden áron kitörni: feladhatjuk-e belső szuverenitásunkat azért, hogy szabadok lehessünk, hogy emberhez méltó életet élhessünk? Vagy érdemes ott, abban a ketrecben maradni, ahol még a „kutya sem bírja”?  Kiszolgáltathatjuk-e magunkat szégyenérzet nélkül mások állatias ösztöneinek azért, hogy láthassuk a tágasságot, a tengert? A darabot nézve befogadóként nem lettem nyugodtabb, de ez nem baj: a színháznak nem kell mindig nevettetni, gyönyörködtetni.


Nagyot játszó, szimpatikus művészek (egyszerre prózai színészek, táncosok, sőt, a díszletben-díszleten mozogva néha akrobaták) mutattak be egy csöppet sem szimpatikus világot teljes átéléssel. A harmadik visszataps után sem lehetett az arcukon önfeledt mosolyt felfedezni, nem véletlenül.


P.T.

Fotó: Szalai György