2016-07-26 10:45:57

 

A Csángó Fesztiválok napját záró táncház harsány-vidám szeglete a programsorozatnak. A hosszúlépésekben átvirrasztott éjszakák során (nem mellesleg: éljen a csavarzár!) koncerthallgatásra, szabad táncra és közös éneklésre van mód. Tábor- és városlakó azért van jelen, mert úgy véli, jófejekkel lesz körülvéve, és hál’ Istennek egyik csoport sem szokott tévedni túlzottan.


A kakasszóig tartó mulatságban való részvétel számomra igen rokonszenves módját Csoóri Sándor „Sündinek” a példáján keresztül lehetne modellezni. Az ő Kossuth-díjas költő nagyapjához fűződik a magyar néptánc két nagy pillanatáról (a tánc színpadra való felkerülése, majd onnan az emberek közé való visszatérése) szóló, sokak által idézett megállapítás. Ugyanez a folyamat talán a népzenével kapcsolatban is leírható.  Sündi magyar világi népzenét játszó zenekarával, a Buda Folk Banddel széles mosolyú-életigenlő táncdallamokat vagy éppen komoly férfiballadákat játszott a táncházban; hál’ Istennek most sem oltották rájuk a villanyt; néhány éve egy nem a legjobban sikerült esős, emiatt kevés nézőt megmozgató városnapi rendezvényen ez majdnem megtörtént velük. Sündit ezt követően a már hangosítás nélkül a padok környékén muzsikáló zenésztársaság háta mögött láttam. Tekintetében egyszerre volt benne a pillanatra való szelíd rácsodálkozás és valamiféle fentről jövő őszinte életöröm. Aztán fogta a brácsáját, és beállt a zagyvásokból-suhajdásokból álló muzsikusok közé, és húzta, húzta... Jó volt látni, ahogy megélte az estét: egy eseményen belül volt aktív résztvevő és befogadó, szemlélődő és kezdeményező.


„Itt tanultam meg úszni”, mondta bele sebesen a mikrofonba ifj. Csoóri Sándor az egyik gyors tétel vége előtt a strand melletti színpadon. A 2016. évi Csángó csütörtökének estéjén megerősítést nyert: nemcsak a medencében fellelhető vizekre érvényes ez a kiszólás, hanem arra az óceánra is, amely gyakran látszik végeláthatatlan zenei világtengernek.


P.T.