2017-03-09 16:30:12

 

 

Főiskolai csoporttársaim – fiúk, fiúk! – párás szemekkel, röhögve és berúgva hallgatták Karády Katalin recsegősre nyúzott lemezeit. A nyolcvanas évek második felében jártunk, keletnémet gyártmányú, mono lemezjátszó, szűk, szegedi albérlet és Kocsis Irma – nem egy másik nő, olcsó bor – dukált a dívához. Megfejtésem nem volt, sohasem érdekelt, de nem is zavart túlságosan Karády művészete. A dalai és a filmjei csak átfutottak rajtam. Annál inkább belém fúrta magát Cseh Tamás és Bereményi Géza négyperces remeklése, a Tábori lap Karády Katalinnak: „Fú a szél s a fagy kígyója sziszeg, / hóban fekszünk, s nem tudom, hogy mi van teveled. / Jégcsapok közt látom égni szád, / ég a hó, úgy fekszem rá, mint rád.” Csökkentették a távolságot köztem és a művésznő között a BaHorKa-lányok is, akik a csángó fesztiválos koncertjeiken többször „népzenésítettek” búskomor Karády-számokat.


Ennyi jó még nem lett volna elég ahhoz, hogy a tavasz második napján beüljek egy Karády-estre a Főnix Fészek Műhelyházba, de az előadók, Varga Klári és Rusz Milán, emlékezve a 2014-es Piaf-műsorukra, afelé tereltek, hogy ott a helyem. A cím, Idegenben keserűbb a sírás, riasztónak tűnt, a zenés duett dráma műfajmegjelölés szintén, de fene bánta.


Az előadást – Karády Katalin élettörténetét, gyermekkorától külföldre meneküléséig, nem feltétlenül a legnépszerűbb dalait hozzáénekelve – Rusz Milán írta, rendezte és tangóharmonikázta. Alig beszélt, orosz népviseletben ült egy durván ácsolt faládán, és zenélt. Fogoly volt, magyar katonatiszt, valahol Oroszországban, mint Karády nagy szerelme, Horthy kémfőnöke, Ujszászy István.


Varga Klári mesélő karokkal és szemekkel sorsába és hangjába bújt egy ünnepelt színésznőnek, egy bársonyos és erős, szuverén nőnek, aki a férfiakon erotikus kisugárzásával diadalmaskodó nőtípus megtestesítője volt. Varga Klári fekete estélyiben hívta ki a végzetet, ami jött is, mert a királyfi oly kevés, és hogy jön, tévedés… A fapadhoz nyomott, boldogan egyetlen dala sem szólt.
 

A hétgyermekes proletárcsaládban született Karády (Kanczler) Katalin a harmincas évek végétől bolondította magába a színházak és a mozik közönségét. Kilenc év alatt húsz filmfőszerepet kapott, a negyvenes években több mint háromszáz klubot alapítottak rajongói. Szexszimbólumnak számított; minden férfi őt akarta, minden nő olyan frizurát akart, mint az övé, úgy akart öltözködni, mint ő. A második világháború végének poklában letartóztatták, verték, kínozták németek és magyarok, de zsidó gyerekeket mentett. A háború után fokozatosan mellőzötté vált, pedig a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság egyik alapító tagja volt. A kommunisták elutasították a sztárkultuszt, Karády filmjeit betiltották. Vidékre kényszerítették, ahol kifütyülték. Nem látott más kiutat: elhagyta az országot. Amikor a hetvenedik születésnapja alkalmából Magyarországra hívták, egy kalapot küldött maga helyett.


Karády sűrű sorokkal teleírt és telesóhajtott, messze innen feladott lapja megérkezett. Egy pillanatra megállt velem szemben a produkció, mert váratlanul a mikrofonba kúszott egy olyan katonadal, amit elmondhatatlanul utálok. Nem tudtam, hogy ő is énekelte. Nekem a Magyar Néphadseregben kellett volna, masírozva, reggeli, ebéd és vacsora után. Azt kiáltották, Szél visz messze, nóta indul, három, négy! Szél viszi messze a fellegeket, felette lángol az ég; nyújtsd ide, édes, a kis kezedet, ki tudja, látlak-e még… Mindjárt énekelünk, igen, majd pont nektek. A sor eleje gyorsabban lépkedett, túl akart lenni rajta minél előbb, de a vége csak bóklászott, fogpiszkálóval a fogai között. Mögöttünk a parancsnok ordított, utolérem, megb…..! Nem ért utol soha. Karády Katalin is csak majdnem, és későn.
 

Kun Tibor