A tradicionális közösségekben elképzelhetetlen, hogy bárki felnőtté váljon a felnőttség próbájának kiállása nélkül. Kizárólag a mi európai kultúránkban gondolják úgy, hogy felnőtté válni csak annyit jelent, mint átlépni egy bizonyos életkort...
A spirituális létszemlélet azt a felfogást vallja, hogy valamennyien meghatározott feladatokkal érkezünk erre a világra. Miután minden ember egyszeri, egyedi és megismételhetetlen, hatalmas jelentősége van annak, hogy életünk során képessé válunk-e egyéni sorsunk felismerésére, annak vállalására és beteljesítésére.
Egyes keleti tanítások szerint minden gyermek saját sorsát hordozza a lelkében. És amikor a felnőttkor küszöbére ér, el is kezdi belülről feszíteni ez a rendeltetésvágy, ez a küldetéstudat. Nincs is talán hevesebb tűzzel égőbb, lángolóbb időszak, mint az ifjúság korszaka, ami persze ha nem itatódik át a nemesedés vágyával vagy más valódi eszmével, a közönséges szellemi arrogancia és a hamis küldetéstudat szintjére süllyed. Nemes értelemben minden fiatal felnőttben él a "kiválasztottság-érzet", és nagy szülői felelősség ennek a megfelelő kezelése.
Éppen ezért a felnőtté válás folyamatában a szülőnek beavató szerepe van. Ő az, aki segíthet felnövekvő gyermeke számára, annak lelki érettségi szintjének megfelelő tantárgyat, foglalkozást, érdeklődési kört találni. Sajnos sok szülő tévesen viszolyog a beavató szereptől, még az élet hétköznapi dolgait illetően is. Nagyon praktikus oldalról fogalmazva, például nem meri vállalni a felelősséget, hogy ő legyen az első, aki borotvát ad fia kezébe, vagy, hogy felvilágosítsa gyermekét a szexuális élet kérdésköréről, megtanítsa udvarolni, vagy autót vezetni, stb.
A világban élő felnőttek többsége, maga is gyermekember, akkor is, ha már gyermeke született. A szülői szerep ráerősít az ilyen gyermekember hiányosságaira, ami leginkább bánatot, keserűséget és kudarcélményt hoz az életébe. A szülő ugyanis gyermeke felnőtté válása tükrében kényszerül szembenézni saját maga hiányaival. És itt a döntő pillanat, ahol választani kell, ahol a valódi szellemi választás lehetősége egyáltalán fennáll.
Elfogadja-e a szülő a saját gyermekét, mint vele egyenrangú felnőtt gyermekembert, aki pontosan annyit ér, mint ő maga, vagy pedig nem. Utóbbi esetben felnövekvő gyermeke menthetetlenül a hamis individuáció és függetlenség csapdáiba kerül: annak a téveszmének a fogságába, hogy lehet és kell is a szülőktől független életet élni; és hogy a felnőttség záloga minden ember számára az önállóság. És így jut ez a sötét kor az egyedül álló és magányos emberek kárhozatára, ahol sok-sok felnőtt egyén él, teljes elszigeteltségben egy darabokra szakadt világban. Pedig higgyük el, nem ezért érkeztünk erre a világra! És gyermekeink sem ezért vannak itt.
A valódi felnőttség záloga a legmélyebb benső meggyőződésből fakadó kollektív gondolkozás. Az a szint, amely messze túlmutat az egyénen, és az egyéni önmegvalósítás képzetén. Ezért is kollektív rítus, minden felnőtté avatási szertartás, bármilyen tradicionális kultúrát nézzünk is. Felnőtté éppen az válhat, aki a kollektíva felhatalmazásával és áldásával a közösségi beavatással beleolvad egy nagycsalád, törzs vagy nemzet egységes világába, a hagyományrendszerébe, értékrendjébe, szokásaiba, és ezt azért teszi, mert benső meggyőződésből ő maga vállalja és akarja. Mert felismeri azt az egyetemes törvényt, hogy a sok több mint az egy, és hogy az eggyé válás által, ő maga is százszorta nagyobb, mint önerejéből valaha is lett volna. Így lép túl, így kerekedik felül saját kis személyiségén, hogy egy nagyobb tudati közösség kollektív emlékezetével váljon egyé.
Az ilyen spirituális felnőtt ember világképe szeretetteljes, korlátlan és határtalan, nyitott mindenre és mindenkire, hiszen mindent lát, kész el- és befogadni az összes embert, összes világképet, összes hitrendszert, összes vallást, magát az összességet. És ez az, amivé lehetünk, ha megfelelő nevelésben részesülünk, és részesítjük gyermekeinket.
free-spirit.hu
| < Előző | Következő > |
|---|
