Néztünk, mint a moziban

Gojko Mitics, az NDK-s indiánfilmek szerb sztárja, akiért szívesen szorongtunk a nézőtéren, eredetileg testnevelőtanárnak tanult Jugoszláviában, de a baráti németek jól odaragasztották az apacsokhoz. Csak néztünk, mint a moziban.

Az első sorba jegyet váltani nem jelentett jót, a legolcsóbb volt ugyan, de mindig fölfelé kellett nézni a vászonra, és nyakat mereszteni. Akik viszont ott helyezkedtek el, vidám legények voltak. Megvárták, míg a híradó lemegy, a terem elsötétül, és mindenki a film kezdetét jelző sercegésben, pattogásban és a vászon mielőbbi felragyogásában bizakodik, és akkor belekiáltottak a feketeségbe, hogy emberek, van itt mandinka harcos, Dzsuffure faluból? Csak néztünk, mint a moziban. Néztünk, mint otthon. Az egyetlen tévében akkortájt vetítették a Gyökerek című, amerikai sorozatot, az Afrikából elhurcolt és Észak-Amerikában rabszolgasorba kényszerített feketék családfájának történetét. Csak néztünk, mint a moziban. Gyökér viccek is születtek a népszerű filmsorozat kapcsán, az egyiket az LVG iskolaújságjában, a Lehel Harsonában olvastuk. A főszereplő rabszolgasrác, Kunta Kinte érdeklődik Fantánál, a vonzó rabszolgalánynál. Alaphelyzet, hogy a fekete rabszolgák nagyokat szívtak a déli ültetvényeken, a gonosz, fehér gazda nem sok pihenőt hagyott nekik, megvetette,  korbáccsal verte  őket. A néger nők nem jók semmire, mondta, csak hasmelegítőnek. Kunta Kinte tehát arról kérdezte Fantát, akiről akkor még nem sejtettük, hogy egy üdítőital is, hogy mondd, Fanta, milyen márkájú hasmelegítő vagy? Adidas, te, buta, nem látod a hátamon a három csíkot, tegnap hasította bele a gazda… Csak néztünk, mint a moziban. Ahol az első sor vagányai, amikor a főhős csókra nyújtotta az ajkait, vagy éppenséggel ránehézkedett a hősnőre, felsüvöltöttek, hogy sicc, nem mész onnan! Te kivel vagy? Én a vízilovakkal vagyok! Csak néztünk, mint a moziban.

A kosztümös, kardozós, (kúrós-korhatáros nem, mert oda be sem engedtek), indiános, partraszállós, piedonés filmek tarolták le az ifjú közönséget. Később lazult a szocialista erkölcs, lazult a jegypénztári fegyelem is. Udvaros Dorottya fürdőkádas-ágyas-pisztolyos aktjával, az övével, persze, hogy az övével, kivételt tettek, Bezerédi Zoltán full meztelenül remegett előtte, és a pisztoly csövébe nézve azt énekelte, hogy ha megversz is, imádlak én, te, drága, rossz, apacs legény… Lucy, tudod, mit kapsz ezért… Élet, te, rongyos, elvitelre. Csak néztünk, mint a moziban.

Egy srác elhívott egy lányt a moziba. A srác izgult nagyon, hosszú időbe telt, míg meglágyította a lány szívét. Egymás mellé kért két jegyet. Mozdulatlanul nézték végig a filmet. A mögöttük lévő sorban foglalt helyet a srác legjobb barátja, aki az előadás közben, egy alkalmas pillanatban, hátulról egy csokit dugott a lány kezébe. Az előadás után a lány a srác legjobb barátjával ment haza. Műsorváltozás. Csak néztünk, mint a moziban.

A Titkos birodalmi ügyek című, nyugatnémet dokumentumfilmet akartam a megnézni, a nácik gonoszságáról, alig ült néhány ember odabent, gondoltam, jó helyen járok. Valahogy sehogy sem akartak peregni a szomorú, fekete-fehér filmkockák, színes, lézerkardos figurák jelentek meg a vásznon, menekülőre fogtam. A jegypénztárnál még utánam szóltak, hogy fiatalember, nem tudja, hogy műsorváltozás van, és a Csillagok háborúja megy? Csak néztünk, mint a moziban.

A gyilkos Keresztapa-trilógia első és második részét a magyar mozikban felnégyelték, mint István király Koppány vezért. A Keresztapa I. két óra ötvenöt perces, A Keresztapa II. három óra huszonkét perces, nem a magyar néplélekhez méretezték egyiket sem. Tájékozatlanok voltunk, azt hittük, négy részes a film, a darabolós gyilkosok pedig extra cigarettaszüneteket iktattak be a magyar mozibuziknak. Don Corleone visszautasíthatatlan ajánlatot tett a szerződést aláírni nem akaró gazembernek. Azt mondta neki, vagy az aláírása, vagy az agyveleje kerül a papírra. Csak néztünk, mint a moziban.

(2022. január 22-én, szombaton délután és este, Jászberény a Lehel Film-Színház 80. születésnapjával köszöntötte a magyar kultúra napját. Ünnepeltek az építtető emléktáblájának avatásával, ünnepeltek az ’50-es, ’60-as évek moziplakátjainak kiállításával, ünnepeltek az 1988-ban készült, moziszerelmes és Oscar-díjas olasz film, a Cinema Paradiso vetítésével, amelyből kiderült, hogy a végén kell elmenni, és hogy a kék szemű nőkkel nehéz. És végül ünnepeltek ringatózó jazzrockkal, a Balance Wheel Group koncertjével. Az ünnep mozis emlékképeket előhívni jó volt, szép volt.)