Volt egyszer egy… légzésszünet

Quentin Tarantino legújabb személyes filmje, a Volt egyszer egy… Hollywood, többek szerint, nem szól semmiről, pedig a mester még mindig őrült. Annyi év után is szerelmes a privát filmmúzeumába, a filmkészítés minden mozzanatába, és a filmben forgó film nevű játékba. Amennyiben ez a filmje semmi olyasmiről nem szól, amiről szólni akart, tehát nem szól a szerelemről, nem szól az öregedésről, nem szól a régi szép, hollywoodi időkről, nem szól a hippikről és nem szól a „Manson család” gyilkosságairól sem, Quentin akkor is vett egy nagy levegőt, két óra negyvenegy percben. És megcsinálta a kilencedik, finoman ráutaló, önreflexiókkal teli, kellemes és véresen komolytalan moziját. Ha mégis megáll ez a film valamiben, az annyi, hogy ezt a történetet csak Tarantino tudja így elmesélni, senki más.

A Volt egyszer egy… Hollywood röhejesen túlzó, mint minden szerelem, és Tarantino szerelmes levelet írt az 1969-es „álomgyárhoz”. (Még a moziból hazafelé is röhögésre ingerelt a teljesen betépett Brad Pitt, a kaszkadőr Cliff. Aki a főnökének villájában, egy kutyakajás konzervvel a kezében csodálkozik rá az oda berontó késes-fegyveres hippikre, akiket Charles Manson azért küldött, hogy gazdag disznókat öljenek. Amikor az egyik elborult hippi pisztolyt fog az imbolygó Cliffre, a kaszkadőrnek felderül az arca: „Már találkoztunk, a neved… Sátán a nevem, és a Sátán munkáját jöttem elvégezni!... Neem, valami szarabb neved volt…”) A filmzenéket ismét a turkálóból válogatta, a színészeit már nem annyira, a kis szerepekben is nagyok játszanak. Hol felületes, hol mély Tarantino nosztalgiája, gyerek és kutya is benéz, meg a szitokszavak hatalmas máglyája, de aprólékosan pontos és könyörtelen: a filmgyári melóban, a hajakban, a ruhákban, a napszemüvegekben, a feltáruló női hónaljszőrzetben, az autókban, a neonreklámokban, mindenben.

A főszereplők közül Margot Robbie (Sharon Tate, Roman Polanski filmrendező felesége) csak úgy ott van, elég, ha vakítóan jó nő, bár az olyanoknak, mint én, akik mindig a gonosz mostohát választják Hófehérke helyett, csak szépségtapasz. Leonardo DiCaprio (Rick Dalton westernszínész, sorozatsztár) „végtelenül szeretetreméltó, ahogy káromkodva megy ki a divatból”. Ki lett mondva, kesereg, a múlté vagyok. „Ha padlót fogsz, padlót fog a karriered is, vagy elutazol Rómába, és győzöl a kibaszott csatákban.” És elutazik, és bejön neki a spagetti western. Brad Pittet, Rick dublőrét, akit Cliff Boothnak hívnak (és akiről az a hír járja, hogy megölte az überdögös, sárga bikinis feleségét, de megúszta) „meg kell zabálni, százévesen is úgy áll rajta a Wrangler dzseki, mint amikor a Dallasban igyekezett elcsavarni Lucy fejét, szinte látszik, ahogy hullik körülötte a forgács”. Ezt egy csúnyarondairigy kritikus írhatta, bármibe lefogadom, férfi az illető, aki arról álmodik, bárcsak ő utána hullanának forgácsok ennyire, meg a bugyik, és csorogna a finom női nyál patakokban. Mutatott irányt az egyik szavahihető társalkodónőm, és folytatta: Brad Pitt is olyan fickó, akinek a kor áll jól. De Leót mindig is jobban csíptem, mélyebb alkat és kurvaszexi is, a Titanicot vegyük ki a számításból, pocakosan, cowboyban, féléves szakállal, döglött ló hasában alvósan, mindenhogy, nekem olyan szomszédfiú, akivel azért le is feküdnék néha… Tarantino is erre játszik, hibátlanul szerelmes a hőseibe, szándékosan túltolja az akciójeleneteket és az erőszakot, és már megint szívat bennünket. A film címét is csak a vége után írja ki, addig vár vele.

A befejezés fricskája hasonlít a Brian élete elejére, ott a napkeleti bölcsek tévesztik el a címet, és Jézus helyett Cohenék gyerekénél kötnek ki, itt a mindvégig kétségbeejtően hülye és bizalmatlan hippik, akik „boszorkányosan” akarnak gyilkolni, Polanskiék háza helyett a szomszédban lakó színészhez szabadulnak be… Aztakurva, összegzi hálóköntösben és lángszóróval a kezében Leonardo DiCaprio.

****

Oldalt, a fűben, egy fának támasztva, megfakult vörösre mázolt tábla hevert, fehér színű, Szeretettel köszöntjük a borozáson részt vevő fiatalokat! felirattal. A hely gazdái a pincében találtak rá, és mielőtt gondolkodó kezek a negyedik szó első betűjét s-ről b-re javították, sorozásra invitált. Meglehet még, ami elveszett.

Az udvar asztalain borok, körülöttük emberek, és az este. Kundóri estéje. Az ő zenéje nem udvarol. A lány, aki a dalaival bezárkózik a mosolya mögé. Ha legitározza, leénekli a lakatot a zárkájáról, veszteségmentesen zenél a veszteségekről.

Mindig a hangulattól függ, hogy mit játszom, de olyan rossz még sosem volt a hangulat, amilyen dalokat játszom, mondta a jégszekrényt kiolvasztó mosolyával… A vidám dalaim instrumentálisak, tette hozzá ugyanazzal a mosollyal…

Kundóri Budapesten élő jászberényi lány, és nemrég rakta össze az első lemezét, de már készül a másodikra. A megjelent album az Apnea (Légzésszünet) címet viseli. Az apnoé súlyos alvászavar, amely során, alvás közben a légzés időről-időre abbamarad, majd újra elindul. Aki meghallgatja Dóri dalait nem biztos, hogy nyugodtan alszik tőlük. Jó eséllyel nem merül akkor sem könnyedén álomba a Kundóri-számoktól, ha nem érti az angol dalszövegeket, mert a hangulat kifelé löki a szendergésből, és nem befelé, mint a bor.

Fotó: Bíró János/jásznapló.hu/2017

A falhoz dőlő sötét, a gitár, a szék, az állólámpa, és az a taposható kütyü, amivel Kundóri többszólamosította az énekét, nagyon kellettek a koncerthez, de a fájdalom még ezeknél is jobban. Ami fent, az van lent. A hosszú élet titka, hogy nem szabad abbahagyni.

Dóri mezítláb, meztelen lábakkal és kifogástalan angolsággal énekelt. Mint egy bájos feketerigó a halott éjszakában, aki csak arra a pillanatra vár, hogy elrepülhessen. Ez éppen nem egy saját dal, a Blackbird, a Beatlestől, a műsor közepéről, a másik ilyen, a záró szám, a Blondie Call me-je volt. Hívj fel, ha készen állsz, megoszthatjuk a borunkat.

Mondják, ötven módja van annak, hogy elengedjük azt, akit szeretünk, de senki sem tud egyetlen használható ötlettel sem előállni. Csak árnyékokkal táncolunk.

*****

Volt egyszer egy… Hollywood, filmpremier, Lehel Film-Színház, augusztus 15.
Kundóri live, Berényi Borudvar, augusztus 17.