Bíborosok egymás között

A Deep Purple volt a ’70-es évek elejének egyik legsikeresebb és legnagyobb hatású együttese, amely – a Black Sabbath és a Led Zeppelin mellett – a sokdecibeles, cölöpverő brit rock apostola lett az egész világon. Nálunk is, hiszen – hogy mást ne mondjunk – a P. Mobil is a DP fémdobozából bújt elő. (A magyar rocksztárok némelyike azt is elleshette volna a Deep Purple tagjaitól, hogyan kell elegánsan megöregedni.)

De Magyarország nem csupán a P. Mobil, Puskás Öcsi és Bartók Béla, hanem a tribute zenekarok hazája is. Olyan zenekaroké, amelyek valamelyik világsztár rockbanda előtt tisztelegnek azzal, hogy többé-kevésbé hangról hangra lejátsszák a számaikat. Hogy ez miért jó, megfejthetetlen, még fesztiváljuk is van, de néhányan közülük valóban tehetséggel teszik hozzá magukat a kedvencek zenéjéhez, nemcsak a repertoárjukat tudják oda-vissza.

A Cry Free egy kompromisszummentes tribute zenekar. A nevük egy kevésbé ismert DP-szám címe. Huszonhárom éve nem bírják megunni, hogy autentikus DP-műsorokat csinálnak, az eredetihez hasonló felállással, megszólalással, énekhanggal és Hammond orgonával. Az alapító-énekes, Scholtz Attila (angoltanár, fordító) hangterjedelme elbírja az Ian Gillan és David Coverdale énekelte dalokat. A plakát szerint együtt muzsikáltak több Deep Purple-zenésszel, de játszottak a Uriah Heep és a Rainbow egy-egy tagjával is.

Cseppet sem rossz „utazólevél”, hogy kik becsülték meg őket, és az első jászberényi koncertjükön sem adták alább. A mozi galériáját megtöltő masszív sokaság sem másért áldozta be a szombat estéjét, mint a DP-klasszikusokért, és nem valamiféle „szegény ember Deep Purple-jét” akart hallani. Nem is hallott ilyesmit, nem volt kínos a produkció, senki nem dőlt bele keserűen az italába.

Ha egy DP-válogatással szeretnék jót magamnak, mint ahogyan évekkel ezelőtt, az összeállításom két dal (Lady Double Dealer, Prefect Strangers) kivételével tartalmazná a Cry Free-koncert setlistjét. Igaz, épp a Perfect Strangers dörrent meg úgy, hogy a dobot és a basszust a nadrágszáramban éreztem, a farzsebemnél meg a régi radiátort, aminek támaszkodtam, mert már megint folyt.

A Black Night néhány pillanatra átbukott a Rainbow (Ritchie Blackmore gitáros zenekara a Deep Purple után) Long Live Rock and Rolljába, aztán visszaszédült. Ezt a zenei konstellációt már egy bátrabb változatban is hallottam, egy nagykátai-jászberényi amatőr banda az LGT Ő még csak most 14-ét passzírozta bele a Fekete éjszakába.

Sejtettem, mi lesz a vége a Cry Free éjszakájának, pedig egyetlen bulijukon sem jártam még. Hogy jön majd az elmaradhatatlan Smoke on the Water, füst az ész felett… és utána a ráadás, a Highway Star, a galoppozós gitárszólóval. Így nincs hőbörgés, hogy na, nehogy már, szevasztok.

Olvastam olyan hangszerboltról, ahol a reménybeli vásárlókat egy tábla figyelmeztette: ha a megvenni kívánt elektromos gitárt a Stairway to Heavennel (Led Zeppelin) vagy a Smoke on the Waterrel akarják kipróbálni, ne tegyék, mert tilos, és dühödt kiabálást, valamint kizavarást von maga után.

A Cry Free fájdalommentesen dörömbölte el a legnagyobb DP-slágereket. És megértettem az egyetlen Deep Purple-koncertélményemet is. A „Bananas” lemezük 2003-as turnéján, a budapesti Papp László Sportarénában láttam őket. Azt hittem, legfeljebb félház lesz, öregek már, kit érdekelnek, nálam is csak egy pipa, hogy ez is megvolt. Ehhez képest, pedig a sportaréna minden szintjén sok és tágas mellékhelyiséggel megszórt építmény, soha életemben nem álltam olyan hosszan és csaknem reményvesztetten sorban a férfi-WC előtt, mint akkor. (Megfejtette valaki a címet?)

****

Cry Free / Deep Purple’s Favourite Tribute, Lehel Film-Színház, november 23.

Fotó: jasznaplo.hu/Bíró János